2021-09-05-vasárnap

2021. szeptember 5.
Évközi 23. vasárnap

Evangélium Szent Márk könyvéből

Mk 7,31-37

Abban az időben Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt:
„Effata, azaz: Nyílj meg!”
Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták:
„Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!”

Elmélkedés

“Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!” (Mk 7,37)

Van egy régi görög közmondás, amely szerint a beszéd áldás és átok is lehet az ember számára. Ez a közmondás azt akarja kifejezni, hogy az ember a beszéd által sok jót tud tenni, de ugyanakkor a beszéd által képes arra is, hogy másokat megsértsen, megbántson, súlyos lelki károkat okozzon. A beszéd mindkét hatására sok példát tudunk mondani. A beszéd által közvetítjük a tudást, a szeretetet, de ugyanakkor a beszéd által félrevezethetünk, megszólhatunk, megrágalmazhatunk másokat. Ha a Szentírást olvassuk, látjuk hogy Isten írott üzenete megerősíti a görög közmondás tartalmát. A Szentírás a beszédet Isten ajándékának tartja, amiért hálát kell adni Istennek, de ugyanakkor vigyázni is kell, mert könnyen a bűn forrásává is válhat.

A most következő elmélkedésben nézzük meg, mit ír a három ma felolvasott szentírási rész a beszédről. Izajás próféta az eljövendő messiási időt úgy írja le, mint egy nagy ünnepet, ahol az emberek végre igazán örülni tudnak egymásnak, ahol igazán meg tudják ajándékozni egymást. „Akkor majd megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta mint a szarvas és a némák nyelve örvendezve ujjong” (Iz 35, 4-7). A próféta tehát az önfeledt örömet írja le, amikor az ember kimondhatja, közölheti önmagát. Az evangéliumban Márk már ezt a messiási időt írja le: Jézusban eljött az üdvösség. Az evangélista ezt úgy mutatja be, hogy egy dadogva beszélő süket meggyógyításáról ír. A leírás szerint miután megnyílt a nyelve, rögtön jót tett vele, dicsérni kezdte Jézust. Társaival együtt ezeket a szavakat mondta:

„Csupa jót tett. A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké” (Mk 7,37).

A gyógyult kommunikál és közli a számára legfontosabbat: Jézus jó, mert meggyógyítja a beteg embert.

Végül Szent Jakab levelében arra találhatunk példát, hogy a beszéddel milyen súlyosan megsérthetünk embereket. A levél írója egy nagyon szemléletes példát mond erre: Gyakran kinézete alapján ítéljük meg az embereket. Aki szegényesebb ruhába van öltözve, azt egyszerűen félre állítjuk: „Állj oda oldalra” (Jak 2,3). Aki pedig előkelően van öltözve, azt előnyben részesítjük, kedvesen hellyel kínáljuk. A megkülönböztetésnek ez a fajta szóbeli megnyilvánulása sértő a szegényre nézve. Tehát a beszédnek nem csak közösséget építő, megajándékozó, hanem közösséget romboló hatása is lehet.

Hogyan lehet ezeket a gondolatokat a mi életünkre alkalmazni? Mi emberek általában a beszédet nem Isten ajándékának, hanem egy adottságnak fogjuk fel. Ezért nem tartjuk igazán fontosnak, hogy a belső értékeinket közöljük egymással. Nagyon sokszor felszínes dolgokról beszélünk, divatról, sportról, időjárásról. Ez nem lenne önmagában hiba, mert ez is hozzátartozik az élethez. Az viszont már komoly mulasztás, hogy nem beszélünk az igazán lényeges dolgainkról, a belső lelki értékeinkről vagy küzdelmeinkről. Ezért a kapcsolataink nagyon sokszor felszínesek maradnak. A belső érzéseinket, fájdalmainkat pedig nagyon sokszor olyan indulatosan mondjuk ki, hogy azokkal másokat megbántunk. Ha mindig mernénk beszélni arról, ami foglalkoztat minket, akkor ezek a sértések elkerülhetők lennének.

Végül egy példát szeretnék elmondani, amely a helyes beszéd fontosságáról szól. Valahol olvastam, hogy Svédországban van egy ősi házassági szokás. Amikor a házasságkötés után a házasok hazamennek, egy édes cukrot tesznek egymás nyelvére. Ezzel jelezni akarják, hogy a beszédüknek édesnek, kedvesnek kell lenni. Mindent mondjanak el őszintén egymásnak, de úgy, hogy azzal ne bántsák meg egymást. Beszédükkel tegyék gazdagabbá egymást.

Imádkozzunk a mai napon azért, hogy a beszédet Isten ajándékának tekintsük. Legyünk őszinték egymáshoz. Osszuk meg egymással belső értékeinket, gondjainkat, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Éljünk azzal a tudattal, hogy Jézus által a messiási ország már eljött közénk.