2021-02-07-vasárnap

Kedves Újlaki Hívek!

2021. február 7.
Évközi 5. vasárnap

Evangélium Szent Márk könyvéből

Mk 1,29-39

Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda.
Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki:
„Téged keres mindenki!”
De ő azt felelte:
„Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.”
És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.

Elmélkedés

„Téged keres mindenki!” (Mk 1,37)

Az előbb hallott evangélium részben Márk evangélista Jézusnak egyik napját írja le. A leírás szerint Jézus egész nap tevékenykedik. Ma azt mondanánk, hogy az „aktivitás jellemzi”. Először elmegy a zsinagógába, meggyógyít egy tisztátalan lélektől megszállt embert, aztán meggyógyítja Simon Péter apostol anyósát, majd napnyugta után további betegeket gyógyít. „Az egész város ott szorongott az ajtó előtt” (Mk 1,33). Hajnal felé pedig az apostolok noszogatják, „Téged keres mindenki!” (Mk 1,37), nem hagyják pihenni Őt. A mai emberben felmerül a kérdés: Hogyan bírta Jézus ezt az állandó megterhelést?

Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, Márk evangélista az események leírásának sorába egy rövid, de mégis fontos megjegyzést tesz: Jézus nagyon korán kel és imádkozik (Mk 1,35). Ezzel nemcsak magát az eseményt jelzi, hanem azt is kifejezi, hogy Jézus aktív életéhez hozzátartozik még az imádság is. Jézus mindig imádkozott. Akkor is imádkozott, amikor szinte semmire sem volt ideje. Az állandó ima jelenik meg Jób könyvében és Szent Pál Apostol levelében is. Jóbot egymás után érik a csapások. „Napjaim futnak, mint a takács vetélője” (Jób 7, 6-7) – írja, de minden gondját Isten elé viszi. Szent Pál apostol pedig állandóan hirdeti az evangéliumot (1Kor 16-21). „Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne” (1Kor 9,23) – mondja. Mindezt Jézusért teszi. Őrá gondol. Hozzá imádkozik.

Miért olyan fontos számunkra az állandó imádkozás gondolata? Mert úgy érezzük, hogy valaki vagy imádkozik, vagy cselekszik. Mintha a kettő ellentétben lenne egymással. Gyakran meg is gyónjuk: olyan sok a munkám, hogy sajnos már nem marad idő az imádságra. Pedig az imádságnak jelen kell lennie még a munkánkban is. Ahhoz, hogy a sok munkánkat jól tudjuk végezni, imádkoznunk kell. Át kell gondolnunk a napot. Mi az igazán fontos? Mi a kötelességünk? Mi az, amit csak hiúságból teszünk? Isten jelenlétében leegyszerűsödnek a feladatok és el tudjuk végezni a munkánkat. Ha ez a felső kegyelmi vonal hiányzik, a dolgok bonyolultnak látszanak és elveszhetünk bennük. A sok feladat olyan érzést kelthet, mintha erdőben bolyonganánk. Az imádsággal ki tudunk keveredni a fák sűrűjéből, látjuk az irányt, és azt is tudjuk, hogy merre kell mennünk.

A Szentek sokat írtak az imádság fontosságáról. Az imádságban visszatekintünk a múltra: honnan jöttünk, milyen feladatokat kaptunk, mennyi utat tettünk meg. Az imádságban ugyanakkor előre is tekintünk, nehogy elveszítsük a célt. Szent Teréz azt írja, hogy az élet olyan, mint egy folyón való utazás. Egyszerre nézünk közvetlenül magunk elé, vigyázunk arra, hogy elkerüljük az előttünk levő zátonyokat. De ugyanakkor időnként felnézünk az égre. Gyönyörködünk a napsütésben, a csillagos égben, sőt jobbra és balra is tekintünk. Látjuk, hogy a folyó partján emberek élnek, végzik hétköznapi munkájukat. Azokra is gondolunk, akiktől elbúcsúztunk, amikor elindultunk, és azokra is, akik az út végén várnak minket. A zátonyok kerülgetése jelenti az állandó aktivitást. Fontos, mert különben elsüllyedhetünk. De ha eközben elfeledkezünk a célunkról, akkor az utazás értelmetlenné válhat számunkra.

Az imádság és az élet kapcsolatáról az egyik teológus, Hugo Rahner – Karl Rahner bátyja – azt írja, hogy az imádságainkba bele kell tennünk napi feladatainkat, gondjainkat és azokat fel kell emelnünk, s attól ezek a feladatok irányt kapnak, megszentelődnek. Az evangélium képével élve: Jézus, miközben az embereket gyógyította, a Mennyei Atyára is gondolt, aki küldte, hazavárta őt. Munkája közben az Ő szeretetét is közvetítette feléjük.

Egy mesterségesen felpörgetett világban élünk, ahol nagyon sok feladatunk van. Néha úgy is érezhetjük, hogy elveszünk benne. Ne feledkezzünk el az imádságról, hiszen ez adja meg cselekvésünk célját és értelmét. Imáinkkal tudjuk a hozzánk tartozókat a végső cél felé segíteni, magunkkal vinni.