2021-06-06-vasárnap

2021. június 6. vasárnap
Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja – főünnep

Evangélium Szent Márk könyvéből

Mk 14,12-16.22-26

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték Jézust:
„Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?”
Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal:
„Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: »A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom?« Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.”
A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik:
„Vegyétek, ez az én testem.”
Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt:
„Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.”
Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére.

Elmélkedés

“Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: «Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.»(Mk 14,24)

A mai napon Úrnapja van, az Egyház Jézus Krisztus szentséges Testére és Vérére emlékezik. Jól tudjuk, hogy Jézus Teste és Vére misztérium számunkra, tehát annak tartalmát soha nem tudjuk teljesen felfogni, kimeríteni. Többféleképpen is nevezzük: hívjuk hálaadásnak (az Eukarisztia szó hálaadást jelent), nevezzük áldozatnak, kenyértörésnek (ez az egyik legősibb kifejezés), aztán még lakomának, jelenlétnek, megemlékezésnek. Tapasztalatból tudjuk, hogy ezt a titkot nem lehet fogalmakkal, mondatokkal megragadni, hanem csak tisztelettel körüljárni. Azonban, ha valamelyik oldalról megközelítjük, a titok kezd feltárulkozni előttünk.

Az elmúlt években Úrnapján Krisztus Testét és Vérét az áldozat és a lakoma oldaláról közelítettük meg. Jézus értünk és nekünk adta önmagát. A mai elmélkedésben a titkot a hálaadás oldaláról közelítsük meg. Erre nagyon sok okunk van. Egyrészt azért, mert maga az Eukarisztia hálaadást jelent, másrészt azért is, mert a négy döntő jelentőségű szövegben, amely az utolsó vacsorát leírja, mindenütt szerepel a hálaadás, mint cselekedet. A három szinoptikus evangélium leírása és az első korintusi levél szerint, amikor Jézus kezébe vette a kenyeret és a bort, hálát adott, és utána mondta el az alapítás szavait. A mai evangéliumban Márk evangélista is tudósít erről.

A Szentírással foglalkozó tudósok szerint az utolsó vacsorának ez a részlete a zsidó pászka vacsorára vezethető vissza, ahol a kenyér és a bor megáldása előtti hálaadó imádság nemcsak arra vonatkozott, hogy hálát adtak Isten szeretetéért, hogy az étellel megajándékozta őket. A zsidók az áldás előtt elmondták a kivonulás történetét, amellyel jelezték, hogy egész létükért, üdvösségtörténetükért hálát kell adniuk. Tehát mindenért hálát adtak. Ebbe bele tartozott a szövetségkötés, a szövetségkötésnek a megerősítése, beletartoztak Isten nagy tettei, amellyel a népe iránti hűségét kimutatta, és beletartozott az Egyiptomból való kivonulás is. Tehát a hálaadás a pászkavacsorán és az utolsó vacsorán egyetemes jellegű volt.

Hogyan lehet ezeket a gondolatokat a mi életünkre alkalmazni? A mai ember életére nem jellemző a hálaadás. A mai ember általában a jogaiból indul ki. Joga van az élethez, a munkához, a lakáshoz, az ételhez, a kenyérhez és a borhoz. Ha az megvan, akkor azt természetesnek veszi, ha nincs meg, akkor követeli. Valóban, ezekhez az értékekhez az embernek joga van. De nem azért, mert élőlény, hanem azért, mert Isten-képiséget hordoz, mert Isten megszólította őt, Istennek terve van vele. Ezért illeti őt meg. De soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindez nem juss, hanem ajándék, Isten ajándéka, amiért állandóan hálát kell adni. Ha az életünket nézzük, akkor felfedezhetjük azt is, hogy nem csak a természetes javakért (a kenyérért és a borért) felejtünk el hálát adni, hanem a természetfeletti javakért is. Azért, hogy Isten közöttünk van, vagyis Isten jelenlétéért. Olyan természetesnek vesszük azt, hogy ha bemegyünk egy templomba, Isten ott jelen van. Vagy azt, hogy Istent bármikor megszólíthatjuk. Emberi kapcsolatainkban ez egyáltalán nem természetes. Néha hónapokat kell várnunk, hogy valakivel találkozhassunk, néha napokig próbálunk valakit felhívni telefonon, hogy egy pár szót beszéljünk vele. Isten nem várakoztat meg minket, Isten jelen van az életünkben. Isten így rendezte be a világot. Ezért nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy hálát adjunk Neki mindezért.

Végül egy történetet szeretnék elmondani, amit Nemeshegyi Péter jezsuita atya írt le egyik cikkében, s amely az Eucharisztiának a hálaadás jellegét emeli ki. Az atya leírja, hogy volt egy nagynénje, aki nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül. Férje elhagyta, fia elesett a háborúban, őt, mint osztályidegent, kitelepítették. Élete végén egy csúf bérházban lakott egy szobakonyhás lakásban. A jezsuita atya, amikor egyszer Japánból rövid időre hazajött, meglátogatta nagynénjét és minden reggel az ő kis szobájában misézett. Az utolsó alkalommal a szentmise után hosszabb ideig maradtak csendben, és a nagynéni csak ennyit mondott: „köszönöm”. Az atya írása szerint ezt nem neki mondta, hanem az Istennek. A sok szenvedés és megpróbáltatás ellenére is hálát tudott mondani Istennek. El tudott Tőle fogadni mindent.