2022-05-15-vasárnap

2022. május 15.
Húsvét 5. vasárnapja

Evangélium Szent János könyvéből

Jn 13,31-33a.34-35

Abban az időben, amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Elmélkedés

“Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)

A mai evangéliumban az utolsó vacsora történetének az egyik legizgalmasabb részét hallhattuk. A leírás szerint a lábmosás jelenete után, tehát miután Jézus kifejezte az apostolok iránt érzett szeretetét, Júdás, az egyik apostol, feláll az asztaltól és eltávozik. Jézus ismeri a szándékát, azt is tudja, hogy a főtanács már elhatározta, hogy elfogják és megölik őt. Jézus azonban nem vádolja Júdást, nem lázítja az apostolait a főtanács ellen, hanem a szeretetről kezd beszélni nekik. Elmondja, hogy új parancsot ad nekik, ez pedig az, hogy úgy szeressék egymást, mint ahogy ő szerette őket (Jn 13,34). Ebből a szövegösszefüggéséből kiderül az is, hogy mi az új parancs sajátos jellemzője: Jézus szeretete mindenki felé megnyilvánult. Jézus nemcsak azokat az apostolokat szerette, akiknek megmosta a lábát, és aztán ottmaradtak vele az asztalnál, hanem jóakaró szeretettel szerette azokat is, akik elárulták, vagy ellenségesek voltak vele szemben. Jézus ezzel a mindenki felé vállalt áldozatos szeretettel dicsőítette meg a Mennyei Atyát és váltott meg minket a bűntől.

Ha valaki ezt a jelenetet olvassa, azt gondolhatja, hogy a Messiás, a Názáreti Jézus meg tudta ezt tenni, de egy hétköznapi ember képtelen erre. Arra képesek vagyunk, hogy szeressük azokat, akik szeretnek minket, de ahhoz sem lelki erőnk, sem időnk nincs, hogy azokat is szeressük, akik közömbösek irántunk, vagy akik az ellenségeink. Ha azonban az első századok történeteit olvassuk, felfedezhetjük, hogy Jézus nem kívánt lehetetlent tőlünk. Voltak olyanok, akik képesek voltak arra, hogy az új parancsot éljék. Római Szent Jusztin Apológiájában például arról ír, hogy a keresztények a vasárnapi szentmise előtt adakoztak, de az adományokból nemcsak a keresztények részesültek, hanem azok is, akik rászorultak a segítségre: az árvák, az özvegyek, a betegek, a börtönben levők és átutazó idegenek (Amman: Így éltek a keresztények 158. old.). Egy másik történetíró feljegyezte, hogy Kornéliusz pápa idején (i.sz. 251-253), tehát a Décius féle keresztényüldözés (249-251) után, a római egyház 1500 özvegyet és rászorulót táplált. Ezeknek a többsége nem keresztény volt, hanem egyszerűen csak rászorultak a segítségre. A keresztények pedig a krisztusi szeretet szellemében segítették őket. Végül talán az egyik legérdekesebb feljegyzés az, hogy a keresztények eltemették az idegenek, sőt az ellenséges katonák holttesteit is. Juliánusz aposztata császár (i.sz. 361-363), aki később vissza akarta állítani a pogányságot, ezzel magyarázta a kereszténység terjedést. Amire a pogány rómaiak képtelen voltak, azt a keresztények megtették: megadták a tiszteletet az ellenségeiknek is. Miért? Mert Jézus új parancsa azt kívánta tőlük, hogy mindenkit feltétel nélkül szeressenek.

Amikor ezeket halljuk, felvetődhet bennünk a kérdés: mit kíván tőlünk Jézus? Hogyan tudjuk mi a Jézus által megmutatott szeretetet, az új parancsot gyakorolni? Azt hiszem, nekünk is elsősorban egymást kell szeretnünk. Azokat kell szeretnünk, akikkel egy asztalközösségben vagyunk. Otthon az asztalnál és itt a szentmisén az Úr asztalánál. Azonban nem csak azokat kell szeretnünk, akik szeretnek minket, hanem azokat is, akik elfordultak tőlünk, akik megbántottak minket. Nem szabad megsértődnünk, ha megbántanak minket. Az ellenségeskedésre szeretettel kell válaszolnunk. Ez a szeretet nem lehet belterjes. Meg kell mutatkoznia a világ előtt. Nekünk is, mint az első keresztényeknek, segíteni kell a szegényeket, a betegeket, a rászorulókat. Tettekkel és imádsággal. A tapasztalat azt mutatja, ha valaki már képes arra, hogy imádkozzon a másikért, akkor előbb utóbb arra is képes lesz, hogy a szeretetét tettekben is ki tudja fejezni. Tehát imával, szavakkal és tettekkel a szeretet misszionáriusaivá (küldöttjeivé) kell válnunk. Ha képesek vagyunk erre, akkor megvan az esélyünk arra, hogy a világ felfedezi az új parancs értékét, és akkor képes lesz a társadalom, hogy lelkileg és szellemileg megújuljon.

A kárpátaljaiak segítése közben gyakran megtapasztalhatjuk a keresztény szeretet vonzó és kiáradó erejét. Előfordul ugyanis, hogy az Egyház karitatív munkájáról hallva a plébániához nem tartozó emberek megszólítanak minket és jelzik, hogy támogatják a munkánkat. Jézus mindenki felé kiáradó szeretete őket is vonzza.