Karácsony utáni 2. vasárnap

Evangélium Szent János könyvéből

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.
Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette:
„Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.”
Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Elmélkedés

„Mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet.” (Jn 1,16)

Bizonyára jól emlékszünk arra, hogy karácsonykor az ünnepi szentmisén az Egyház ugyanezt az evangéliumot olvasta fel, mint most, karácsony utáni második vasárnap: János evangéliumának előszavát, amely Isten Szavának, „Igéjének” a megtestesüléséről szól. Az öröktől fogva létező Ige egy fiatal lány méhében megfogan. Ezzel János apostol összeköti az örökkévalóságot a jelennel. Arról is elmélkedtünk, hogy az örökkévalóságot összeköti a mi életükkel, mert azt mondja, hogy „mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn, 1,12). Ez örömmel kell, hogy eltöltse a szívünket.

A mai vasárnapon arra gondolhatunk, hogy az örömnek tartósabb hálává kell alakulnia. Szent János evangélista erre utal is, amikor így folytatja az Előszót: „mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet” (Jn 1,16). Ez már nem a felismerésből származó öröm, hanem az Isten állandó jelenlétéből fakadó tartósabb hála. Az Ő teljessége állandó számunkra, és ebből a teljességből állandóan részesülhetünk. Ezt a gondolatot erősíti Farkasfalvy Dénes magyarázata is, aki felhívja a figyelmet arra, hogy az „Ige testté lett, és közöttünk lakott” (Jn 1,14) versből a „közöttünk lakott” fordítás az eredeti görög szövegben így szól: „közöttünk szállást vett”. Isten közöttünk való állandó lakása a Szent Sátorra utal, amit később a jeruzsálemi Templom váltott fel. Ezt a Templomot pedig később Krisztus dicsőséges teste foglalja el (Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó, 53. old.). Jézus állandó jelenléte ezért az öröm és hála forrása. Az előbbi gondolathoz kapcsolódik az olvasmány Sirák fia könyvéből. A szerző leírása szerint a Mindenség Teremtője így szól a bölcsességhez: „A sátradat Jákobban üsd fel, örökrészed Izraelben legyen, és választottaim között verj gyökeret” (Sir 24,12). A megszemélyesített bölcsesség közöttünk lakása is Isten állandó jelenlétére utal.

Ugyanez az állandó, Isten jelenlétéből vagy a gyermekségből fakadó hála jelenik meg Szent Pál apostolnak az efezusiakhoz írt második levelében: „Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt minket, hogy akaratának titkos végzése szerint, Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett fiában jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1,4–6). Állandó kegyelmi állapotról van szó. Majd így folytatja: „nem szűnök meg hálát adni értetek” (Ef 1,16), jelezve, hogy állandó örömről és háláról van szó.

Ezek után joggal felmerülhet bennünk a kérdés: Karácsony fellobbanó örömét hogy tudjuk állandó hálává formálni? Szent János és Szent Pál apostol jó példák számunkra. Ők sokat imádkoztak, mondhatjuk úgy is, hogy Isten jelenlétében éltek és gondolkodtak. Szent János apostol az evangéliumában arról ír, hogy Isten kegyelme Jézus Krisztusban hogyan áradt ki a világra. Ennek fontosabb eseményei a kánai menyegző, a csodálatos kenyérszaporítás, az asszony megtérése Jákob kútjánál. Szent Pál apostolt pedig állandóan az foglalkoztatta, hogy Jézus, az Isten Fia, meghalt értünk, meghalt érte (Róm 5,6), és ezért hálát kell adnia. Az állandó imádkozás tette lehetővé azt, hogy hálát tudjanak mondani.

Az újév kezdetén az apostolokkal együtt mi is arra gondolhatunk, hogy a mi életünk is az üdvösségtörténet része. Ezért életünk fontosabb eseményeire visszatekintve nekünk is hálát kell adnunk, és kérnünk kell, hogy ezután is az Úr kegyelme alakítsa életünket.

2021. január 3.