Húsvét 3. vasárnapja
Evangélium Szent Lukács könyvéből
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra – két-három óra járásnyira – fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket:
„Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?”
Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki:
„Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte:
„Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték:
„A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt:
„Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”
Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték:
„Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.”
Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak:
„Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket:
„Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!”
Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Elmélkedés a napi Evangéliumról
“megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik” (Lk 24,30)
Húsvét 3. vasárnapján az Egyház az emmauszi tanítványok történetét olvastatja fel. A Szentírással foglalkozó tudósok rámutatnak arra, hogy az Ősegyházban ezt a történetet sokszor elmondhatták azzal a céllal, hogy átgondolják, Jézussal milyen módokon lehet találkozni (Ortensio da Spinetoli: Lukács, 734. old.). Ennek a történetnek üzenete van a mai ember számára is:
– Az első üzenet, hogy Jézussal lehet találkozni azokban az emberekben, akik az életutunkon mellénk szegődnek és Istenről beszélgetnek velünk. Jézus benne van ezeknek az “útitársaknak” mosolyában, kérő tekintetében. Ahhoz azonban, hogy felismerjük Jézust, nyitottságra, érzékenységre van szükség. Az emmauszi két tanítványban már akkor is benne volt ez a belső érzékenység, amikor még nem ismerték fel Őt. Hiszen utána azt mondogatják egymásnak: “Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt és kifejtette az írásokat?” (Lk 24,32) Minél mélyebben beszélgetünk valakivel, annál inkább felfedezhetjük, hogy a másik ember lelke mélyén jelen van Isten. Akik nyitottak, azoknak több esélyük van a találkozásra, akik zárkózottak, azoknak kevesebb.
– A második üzenet az a találkozási mód, ahogy az Írásokban, vagyis a Szentírásban találkozhatunk Vele. Ha Jézust igazán meg akarjuk ismerni, akkor olvasni kell nekünk is az Írásokat. Jézus megmutatkozik előttünk már a próféták jövendöléseiben is. Aki nem olvassa a Szentírást, az nem ismerheti meg az Istent. Az Írás szerint “a Messiásnak ezeket kellett elszenvednie, hogy bemehessen a dicsőségébe” (Lk 24,26).
– A harmadik üzenet a Jézussal való találkozásunk legmélyebb módja: találkozás az Eucharisztikus közösségben. A kenyértörés és a kenyér odanyújtása utal az utolsó vacsorára, de ugyanakkor a mindenkori jelenre, a szentmisére is. A görög szövegben az “odanyújtotta” ige olyan múlt időben van (imperfektum), ami a folyamatos cselekvésre, a jelenre utal. (Kocsis Imre: Lukács, 514. old.) A történetnek ez a csúcspontja. Ekkor ismerik fel a tanítványok Jézust (Lk 24,31). Ez a mozzanat arra utal, hogy az Eucharisztia az Egyház életének középpontja. A II. Vatikáni Zsinat ezért nevezi a “kegyelmi élet csúcsának és forrásának” (Sacrosanctum concilium 10).
Hogyan lehet ezt a történetet a mi járvány sújtotta életünkre alkalmazni? Jézus ma is találkozni akar velünk. Igaz, nem vehetünk részt a szentmisén, de olvashatjuk a Szentírást és találkozhatunk emberekkel, most elsősorban otthon a lakásunkban a családtagjainkkal, azokkal, akikkel együtt élünk. Ha beszélgetéseink során, éppen a veszélyhelyzet miatt, nyitottak vagyunk a Lélek befogadására, akkor ezek a beszélgetések különleges jelentőségűek lehetnek mindannyiunk számára. Bennük is találkozhatunk Jézussal.
2020. április 26.