Évközi 25. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik:
„Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.”
Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük:
„Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?”
Azok ezt válaszolták:
„Mert senki sem fogadott fel minket.”
Erre azt mondta nekik:
„Menjetek ti is a szőlőmbe!”
Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez:
„Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!”
Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen:
„Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!”
Ő azonban ezt felelte az egyiküknek:
„Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
Elmélkedés
„rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” (Mt 20,15)
A mai evangéliumi példabeszédnek, amely alapvetően Isten mértéktelen jóságáról szól, van egy olyan részlete, amelyet érdemes mélyebben megvizsgálnunk. A szőlősgazda ugyanazt a bért adja azoknak, akik egy órát dolgoztak szőlőjében, mint akik végigdolgozták a napot, akik “a nap terhét és hevét viselték” (Mt 20,12). Hogyan lehet ezt helyesen értelmeznünk? Ennek megértéséhez egy történet szeretnék elmondani.
Néhány évtizeddel ezelőtt Rómában, a Szent Gergely Egyetem díszes aulájában egy érdekes rajzkiállítást rendeztek. A rajzok készítői a társadalom peremén élő kis utcagyerekek voltak. A kiállítás címe pedig így hangzott: az “Isten Országa közöttünk”. A sok nagyon egyszerű, de mégis kifejező rajz között volt egy, ami talán különösen megragadhatta a látogatók figyelmét. Készítője Róma városképét rajzolta le. A háttérben a nagyváros körvonala volt látható, felhőkarcolóival, széles útjaival. Ez a háttér ridegnek, szinte félelmetesnek tűnt. Az előtérben pedig egy városszéli barakktábor volt látható, ócska bódéival, viskóival. Ez a szegény rész mégis barátságosnak látszott, mert rajzolója, a nap aranysárga sugarainak egyenes vonalait megtörve, a Nap fényét ráirányította ezekre a bódékra. Kis rajzolója ezzel érzékeltette, hogy számára Isten országa az a hely, ahol családja, szülei élnek, bármilyen szegényes is. De azt is érzékeltette, hogy Isten jó, mert sugarait, szeretetét a szegényekre, a társadalomból kikerült emberekre is ráirányítja, kiárasztja.
Ezzel a mai evangéliumi rész példabeszéde is az “Isten országáról” szól. Ha a példabeszéd üzenetét röviden meg akarjuk fogalmazni, akkor ugyanazt kell mondanunk, mint amit a kisfiú a képen kifejezett. Isten – akit Jézus a példabeszédben szőlősgazdának mutat be, – végtelen szeretettel fordul valamennyiünk, így a hátrányos helyzetűek felé is. Isten jósága abban mutatkozik meg, hogy felfogadja azokat is, akik egész nap munka nélkül voltak, sőt ugyanazt a bért adja nekik, mint azoknak, akik végig dolgoztak. Ebből a példabeszédből az is kiderül, hogy Isten nem úgy jó, mint ahogyan mi jók vagyunk. A mi jóságunk általában méricskélő, számító jóság. Annyit adunk a másiknak, amennyit megérdemel. Isten jósága azonban végtelen nagylelkű, túláradó jóság. Ő nem csak az elvégzett munka mennyiségét nézi, hanem azt is, hogy ezek az emberek dolgozni akartak, ott ácsorogtak egész nap, de nem kaptak munkát. Ezért nekik is ugyanazt a bért adja. Isten mindenhatósága és szeretete ezt lehetővé teszi. Ezt a szeretetét el kell fogadniuk azoknak is, akik igazságtalannak tartják a gazda nagyvonalúságát, jóságát. A történet végén a gazda meg is kérdezi az egyik méltatlankodót: “rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” (Mt 20,15)
Ha valaki ezt a tanítást hallja, azt gondolhatja magában: Mit üzen számunkra ma az Evangélium? Hiszen Isten jóságát utánozni nem nagyon tudjuk, mivel emberek vagyunk, tehát korlátozottak az adottságaink és lehetőségeink. Ha azonban a történetet az egész napot végigdolgozók szemével nézzük, mégis fontos üzenetet hordoz számunkra. Nekünk, keresztényeknek, nem szabad irigykedni azokra, akik kevesebbet dolgoztak az Úr szőlőjében, tehát azokra, akik korábban nem voltak vallásosak, akik később tértek meg, akik esetleg nem szenvedtek meg a hitükért, és ugyanazt a jutalmat kaphatják, mint mi. Isten nagyvonalúságának és az új munkatársaknak örülni kell. De van ennél egy még fontosabb üzenet is. Mi, keresztény emberek, nem csak a bérért, vagy a végső jutalomért dolgozunk Isten szőlőjében. Az, hogy ott lehetünk, és ott dolgozhatunk, már maga az ajándék, amit naponta meg kell köszönni Istennek. Erről sajnos mi is, mint a szőlőmunkások, gyakran megfeledkezünk.
A mai vasárnap adjunk hálát Istennek azért, hogy már korábban felfogadott minket munkatársának, és kérjük, segítsen meg bennünket, hogy munkánkat jól végezzük, és tudjunk annak is örülni, hogy másokat is a szőlőjébe hívott.
2020. szeptember 20.