Évközi 30. vasárnap
Evangélium Szent Máté könyvéből
Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki:
„Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?”
Jézus így válaszolt:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Elmélkedés
„Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” (Mt 22,36)
A mai evangéliumi részben arról hallunk, hogy egy törvénytudó megkérdezi Jézustól:“Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” (Mt 22,36). Az evangélista szerint alattomos szándékkal teszi ezt, de jogos kérdés is lehetett, mert a Tórában 613 parancsot tartottak nyilván és nem volt sorrend a parancsok között. Jézus válaszában két ószövetségi parancsot kapcsol össze: az Istenre vonatkozó szeretetparancsot (MTörv 6,5), ami hitvallásnak is számított, s amit a vallásos emberek naponta kétszer elimádkoztak, valamint az emberre vonatkozó szeretetparancsot (Lev 19,18). Amikor ezt halljuk, felmerülhet bennünk a kérdés: A Jézus által adott legfőbb parancsnak van-e valami újdonsága, vagy csak a két korábbi parancsot egymás mellé tette?
A Szentírás magyarázói szerint, ha a Jézus által adott főparancs újdonságát keressük, akkor azt a következő módon foglalhatjuk össze: Jézus az Istenre vonatkozatott parancsot az emberre is vonatkoztatta. Az Ószövetség hitvallása így szól:“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és teljes elmédből.” (Mt 22,37). Arra kell tehát törekedni, hogy a szeretetnek ezek a megnyilvánulásai az embertársak felé is megnyilvánuljanak. Jézus korában a “szív” az emberi értelmet és érzelmet is jelentette, a “lélek” az akaraterőt jelképezte, az “elme” pedig azt jelezte, hogy az ember teljes személyiségével, minden gondolatával Isten felé fordul (Aquinói Szent Tamás: Catena aurea, 633. old., Aranyszájú Szent Jánosra hivatkozva).
Érdekes összevetni Jézusnak e szavait a szentmisében felolvasott Kivonulás könyvével. A szerző az Úr szavát közvetíti. E szerint a szegényt is az előbb hallott módokon kell szeretni: „Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok” (Kiv 22,21). Ez az emberi érzelmekre, indulatokra vonatkozik. „Ha pénzt adsz kölcsön az én népemből való szegénynek, aki közötted lakik, ne szorongasd, mint az uzsorás, és ne vess ki rá kamatot” (Kiv 22,24), ez pedig az emberi akaratot jelzi. Végül az utolsó felszólítás arra vonatkozik, hogy a gazdagnak együtt kell gondolkodnia a szegénnyel: „Ha zálogba vetted embertársad köpenyét, naplemente előtt add vissza neki. Hiszen az az egyetlen takarója, testének öltözete, és nincs egyebe, amiben alhatna.” (Kiv 22,25-26). Az ember csak akkor tud igazán segíteni, ha azonosulni tud a kiszolgáltatott emberrel. Ez utóbbit szolidaritásnak, sorsközösség vállalásnak nevezzük.
Mi a mai üzenet számunkra? Nekünk is arra kell törekednünk, hogy együttérzéssel, akarattal és a szolidaritás vállalásával próbáljunk segíteni a nehéz helyzetben levő embereken. Kevés az, ha kifejezzük a sajnálatunkat, ezzel meg is sérthetjük őt. Kevés az, ha elhatározzuk, hogy anyagilag támogatjuk, ezzel nem oldjuk meg a lelki problémáját. A szenvedőnek, vagy szegénynek tudomására kell hoznunk, hogy nekünk is fáj a nyomorúsága, és amit mondunk vagy teszünk, az a lelkünk legmélyéről fakad. Ez a szeretet adhatja vissza az önértékelését, önbizalmát, és érezhet rá arra, hogy mi is csupán azt a szeretet adjuk tovább, amit az Úrtól kaptunk.
2020. október 25.