A kormánypártok kereszténydemokratának, nemzeti-keresztény szemléletűnek nevezik politikájukat, az ellenzékiek viszont vitatják ezt az értékelést. Szerintük a kormánypártok álkeresztények, s egyes ellenzéki erők azt állítják, hogy ők a kereszténység hiteles letéteményesei. Az ellenzék elsősorban a korrupció kiterjedtségével, valamint a gyűlöletpolitikával érvel, utóbbi alatt a bevándorlás erős korlátozását („menekültellenesség”), valamint a gyermekvédelmi törvényt és népszavazást („homofóbia”) értve. Azaz szerintük a kormány a bevándorlókból és az lmbtq irányultságú embertársainkból épít ellenségképet, amitől majd megvédheti a magyarokat, az emberi félelemre, rossz ösztöneinkre való ilyesfajta rájátszás, az ellenségképzés segít neki hatalomban maradni.
Megújuló templomok
Az elmúlt tizenkét évben a kormányzat fontosnak látta támogatni az egyházakat, és hangsúlyosan jelenítette meg a keresztény társadalmi elveket az egyes szakpolitikák alakítása során. Mintegy háromezer templom, illetve egyéb, egyházi célokat szolgáló létesítmény újult meg, további száz pedig felépült, ez történelmi összevetésben is szinte példátlan nagyságrend. Az utóbbi időszakban ellenzéki érzelmű keresztény megmondóemberek és lelkipásztorok körében felkapottá vált az a tézis, hogy ezek üres templomok, illetve hogy csak néhány néninek újítják fel az épületeket, a valóság azonban ennél árnyaltabb képet mutat.
A baloldal szerint az egyéb tanítások nem számítanak, csak az »univerzális szeretet«
Egyrészt az épített örökség megőrzésének jelentősége független attól, hogy az épület funkciója szerint hány embert szolgál ki: a kulturális érték önmagában is jelentős. Másrészt számos helyen élő és virágzó közösségek töltik meg a templomokat, illetve igényelnek új épületeket. Emellett a fókuszba kerülő vallásturisztikai szakmai koncepcióban is fontos szerepet töltenek be ezek a fejlesztések (lásd Esztergom, Tihany, Pannonhalma – fókuszban a vallásturizmus című írásunkat).
Szekuláris állam, partnerségi viszony
Hamisnak bizonyul az az érvelés is, hogy az egyházak támogatásával sérül az állam és az egyház szétválasztásának elve. Magyarország szekuláris állam, ami azonban nem azt jelenti, hogy keresztény közösségek és állami szervek nem tekinthetnek egymásra partnerként, és az állam nem fedezheti fel és ismerheti el a kereszténység társadalomformáló erejét és társadalmi értékét. Az egyházak anyagi támogatásával kapcsolatos gyakori félremagyarázásokat korábban Udvardy György veszprémi érsek cáfolta a Mandinernek. Rámutatott, az összes volt szocialista országból egyedüli az a megoldás, ami az egyházi vagyon visszaszármaztatásával nálunk történt – vagyis hogy gyakorlatilag elmaradt. „A finanszírozás ezért járadékalapú, amit évente felülvizsgálnak. Ezt szokták idestova harminc éve egyház-finanszírozásnak mondani, holott nem az.” Az érsek hangsúlyozta: ez egyszerűen a termelő- és földeszközök elmaradt visszaszolgáltatásából adódó járadék. Az egyházak természetesen normatív támogatásban részesülnek olyan tevékenységek után, amilyeneket jellemzően az állam végez, azaz oktatási, egészségügyi és szociális, összefoglalóan közfeladatok ellátásáért.
Vajon szükséges-e, hogy a kereszténységet zászlajára tűző politikusnak legyen személyes hite?
Hazánkban a legutóbbi időkig a hiteles kereszténység kérdése nem a kereszténység „tartalmáról” szólt, hanem az érintett személyek életének és cselekedeteinek hitelességéről. Az ellenzéki pártok és aktivisták azonban importálták az országba az amerikai törésvonalat. Kezdetben kisebb blogok folytatták az érzékenyítést, amelyek később kiléptek a fényre, és egyre inkább színt vallottak, majd megjelentek a kortárs liberalizmus fő tételeit elfogadó megmondóemberek is. A folyamat utolsó, ám kétségkívül látványos eleme volt, amikor papok és egy emeritus püspök is felsorakozott melléjük.
Jó tíz hónapja a Partizán műsorvezetője, Gulyás Márton kijelentette, ő úgy tudja, a kereszténység lényege az „univerzális szeretet”. Jól mutatja ez a kereszténység baloldali értelmezését: az egyéb tanítások nem számítanak, csak valamiféle szentimentális befogadástan. Ez valójában azonban nem kereszténység, hanem szekuláris humanizmus. A baloldal persze úgy gondolja, hogy a „történelmi kereszténység” rossz útra tévedt, ki kell javítani. Az eredmény annak kilúgozása. A baloldal úgyszintén válogatós abban, hogy mennyiben politizáljanak a keresztény egyházak. Szerintük a hit magánügy, a keresztények ne kényszerítsék rá másokra az elképzeléseiket, és a papok ne politizáljanak – kivéve persze, ha el kell határolódni a szélsőjobbtól, vagy épp ki kell állni Ukrajna mellett. A baloldal tehát szentimentális globális hippizmusra redukálná a kereszténységet.
A katolikus hitét gyakorta hangsúlyozó, ám egyháza társadalmi tanítását többször félretoló Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt a kampányban leszögezte: két külön dolognak tartja személyes meggyőződését és azt, amit esetlegesen kormányra kerülve megvalósított volna. Egyházának vezetése azonban nem így gondolkodik.
Hamis kereszténységeszmény
A keresztény politika egyik központi dilemmája a személyes hitelesség: mennyire lehet megfelelni a kereszténység etikai mércéinek? Mivel a kereszténység nem a tökéletesek, hanem a bűnösök vallásának tartja magát, az embert pedig eredendően bűnösnek, akit nem lehet alapvetően és véglegesen kijavítani, az eszményt mindig oda lehet dörgölni a kereszténységet felvállaló politikusok orra alá. Hogy hol a határ esendőség és álszentség között, azt nehéz megmondani. Mindenesetre a kereszténység azt hirdeti, e világon nem lehet végleg megszabadulni a bűntől. És nincs kivétel: ha az ember esendő, és az is marad, miért is tudna megszabadulni pusztán a korrupciótól és például a rasszizmustól? A baloldal azonban nem pusztán a hitelességet és tisztaságot kéri számon, hanem egy hamis kereszténységeszményt.
Április 3-án megdőlt a kiábrándult fideszesek tömegeiről szóló mítosz
Vajon szükséges-e, hogy a kereszténységet zászlajára tűző politikusnak legyen személyes hite? T. S. Eliot a Századvég által nemrég kiadott, Egy keresztény társadalom eszméje című, világhírű esszéje L. Simon László előszava szerint akár az Orbán-kormány kereszténységértelmezéséhez is kulcs lehet. Eliot szerint a keresztény állam „a törvényhozás, a közigazgatás, a jogi hagyomány és forma” szempontjából keresztény. A politikusoknak nem dolguk, hogy filozófusok legyenek, és a keresztény vezetőknek nem szükséges hívő keresztényeknek sem lenniük. Nem az a fontos, mit hisznek, hanem hogy alá kell vetniük magukat a keresztény hitnek és a keresztény társadalom értékrendjének. Ugyanígy „a keresztény oktatás célja olyan emberek képzése, akik tudnak a kereszténység kategóriái szerint gondolkodni anélkül, hogy megkövetelné a hitet vagy kötelezővé tenné a hit színlelt megvallását”. A vezetőknek keresztény nevelést kell kapniuk. Sem a társadalomtól, sem a politikusoktól nem szabad túl sokat követelni erkölcsileg. Elioté talán meglepő értelmezése a keresztény politikának, de talán megtalálta a kompromisszumot a keresztény eszme és az emberi valóság között. Nevezhetnénk Eliot álláspontját kultúrkereszténynek is – habár ő hívő anglikán volt.
Április 3-án megdőlt a kiábrándult fideszesek tömegeiről szóló mítosz. A mítosz annak ellenére élt a választás előtt is, hogy mind a Századvég, mind az Idea Intézet mérhetetlennek találta. Ez talán intő jel azoknak, akik szerint a hívő keresztények tömegei ma már az ellenzékre szavaznak. Megkérdeztük a Századvéget, vannak-e erre vonatkozó kutatásai. „A 2021. őszi és 2022. tavaszi adatfelvételeinkből kiviláglik, hogy a vallásos, a szertartásokat gyakran – legalább havonta – látogató, egyben biztos szavazók körében erősebb, azaz bőven abszolút többséget élvez a kormánypártok támogatottsága” – mondja lapunknak Gyorgyovich Miklós, a Századvég társadalomtudományi kutatócsoportjának igazgatóhelyettese. Ugyanakkor igaz az is, hogy ugyanebben a csoportban megfigyelhető egy relatíve markáns, 20 százalék körül szóródó csoport, amely valóban más pártokat vagy pártkoalíciót választana. „Ez az arány talán már kellően nagy ahhoz, hogy valóban azt az érzetet keltse, paradigmaváltás megy végbe ebben a társadalmi rétegben, de alapvetően nem erről van szó” – mutat rá. Hozzátette: ha a képletbe bevonjuk az iskolai végzettséget is, azt is látjuk, hogy a kvázi értelmiségi (jelen esetben felsőfokú végzettségű), vallásos attitűddel rendelkező, szertartás-látogató csoportban ugyanúgy egyötöd körül alakul az ellenzéki pártokat támogatók aránya, míg a kormánypártok mellett kiállók abszolút többségben vannak. Az tehát bizonyosan nem igaz, hogy „minden” templomba járó (és akár magasan képzett) hívő ellenzéki volna, hanem – talán nem meglepő módon – inkább a mind kevésbé vallásos életet élők körében figyelhető meg az ellenzéki pártoknak valamivel magasabb arányú támogatottsága.
Nacsa Lőrinc, a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselője:
Keresztényként a politikában szerintem nem könnyebb, hanem nehezebb. Erkölcsi iránytű és hit nélkül kevesebb a felelősség, a számonkérhetőség, és nincs a végső számadásra tekintés. A keresztény politika nem a meghátrálásról szól. A mostani, értékektől egyre inkább mentes világban, ahol a kereszténységet és a keresztény politikát múzeumba akarják zárni, és nem jövőként, hanem múltként akarnak rá hivatkozni, le kell végre számolnunk a világnézetileg semleges állam és politika mesterkélt elvárásával. Az állam nem önmagáért van, hanem az emberekért. Mondjuk ki, elértük azt, hogy a magyar állam végre nem semleges. Mindenki véleményét és világnézetét tiszteletben tartjuk, de mi, politikusok a kereszténységünkhöz lennénk hűtlenek, ha a semlegesség hamis elvárása miatt nem a lelkiismeretünk, a hitünk és a meggyőződésünk szerint cselekednénk, ha az állam „kinézete” és döntései nem tükröznének bennünket. A keresztény politika és a keresztény politikus nem a hibátlanságot, a tökéletességet jelenti, nem azt, hogy nem történhet néha bűn vagy olyan dolog, amit szégyellni kell, hanem azt, hogy képesek vagyunk felállni és a cselekvésünket az örök értékek koordináta-rendszere szerint megtervezni.
Bese Gergő atya:
Van egy hangos réteg a társadalomban, melynek tagjai nem hívők, és elvárásuk, hogy a hívek és a papság minden olyan keresztény értéket és tanítást, ami kicsit ütközik a világnézetével, tartson meg magának. Amikor pedig papként felvállalod a véleményedet, sokszor alpári és vállalhatatlan stílusban támadnak. Vidéken szolgálva találkozok olyan helyzetekkel, hogy az egyik közösség szinte teljes mértékben kormánypárti, a másik pár faluval arrébb pedig többségben ellenzéki nézeteket vall –ezeket jellemzően helyi tényezők alakítják. Nekem lelkipásztorként mindkét közösségre ugyanolyan gondoskodással kell tekintenem, ugyanúgy kell szolgálnom. A prédikációkban pedig erősítenem azokat az alapvető keresztény értékeket, amelyeket ma erőteljes támadások érnek. Azt tapasztalom, hogy akik balra szavaznak, kevésbé állnak ki a nagy vitatémákban a keresztény tanítás mellett, tehát ha gyakorolják is a hitüket, nem feltétlenül az egyház tanítása szerint gondolkoznak például a magzati élet védelme vagy éppen a család intézményének meghatározása és védelme kérdésében. Nekünk a fiatalokra kell koncentrálnunk, akiket még több befolyásolás ér a virtuális térben, és akik meghatározzák majd a nemzetünk jövőjét. Ráadásul azt, aki ma hetvennégy évesen is azt mondja, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, már úgysem lehet meggyőzni…
Átpolitizált eucharisztia?
Salvatore Cordileone San Franciscó-i katolikus érsek május közepén abortuszpártisága miatt eltiltotta az áldozástól a várost a washingtoni kongresszusban képviselő, demokrata párti Nancy Pelosit. A média rögtön azzal támadta az érseket, hogy nem keresztény módon cselekszik, illetve hogy átpolitizálja az eucharisztia szentségét. Cordileone visszakérdezett: politizálás-e számonkérni egy katolikuson azt, hogy az egyház tanítása szerint éljen és politizáljon? Az érsek mellett legalább tucatnyi püspök kiáll. Pelosi azzal vágott vissza, hogy miért nem tiltják el az áldozástól a halálbüntetés támogatóit. Holott a kettő nem ugyanaz: a halálbüntetést az egyház hagyományosan nem ellenzi, Szent II. János Pál pápa pedig csak annyit jegyzett meg, hogy szerinte modern körülmények között nem kell alkalmazni. Ferenc pápa erősebben ellenzi a halálbüntetést, de ez nem változtat azon, hogy a katolikus tanítás szerint az ártatlan megfogant élet elvétele és a súlyos, társadalom elleni bűnt elkövető ember életének elvétele más megfontolás alá esik. Az abortusz és a halálbüntetés tehát nem ugyanaz az erkölcsi kategória. Az amerikai baloldal határozottan kereszténységellenes hangvételt üt meg, ha hagyományos keresztény tanításokról és azok közéleti képviseletéről van szó. Ha viszont egy liberális meggyőződésű, de elviekben katolikus politikus kerül hatalomba demokrata párti színekben, mint Joe Biden, abból rögtön mintakeresztényt csinál, mondván: így is lehet. Biden a mintakatolikus, amiért „befogadó”: támogatja a transzmozgalmat, abortuszpárti, és nem akadályozza a bevándorlást.
06 1 999 44 30
Banki utalással: Mária Rádió Közhasznú Egyesület, UniCredit Bank
